Igen, vannak. Már érett, régóta érett, mocorgott, dolgozott bennem, egyre nyugtalanítóbban. Nem tudtam, hogy ennyire átütő lesz, azt hittem, csak rossz előérzet. Kellett hozzá az újabb lépés, el tőlem. Hogy ne érezzem már végre, hogy még mindig összetartozunk, hogy még mindig olyan otthonos ez az egész, én már egy idegent akarok látni. Meg le kellett szállni a bugyrokba, eszméletvesztéssel, szenvedéssel, átélni azt a totális nyomorultságot. És amikor már összefolynak a napok és éjszakák, jön Mikkamakka, aztán meg a semmiből megjelenik a mesebeli herceg, és előadja a jól bevált "jótett helyébe jót várj" szöveget, akkor már látom világosan, érzem a szagát a levegőben a hónak, a szélnek, a változásnak. Mert hiába van ez a kényszerem, hogy a sátán szeretője legyek, minden látszat ellenére nem vagyok lelketlen, és igen, képes vagyok a szeretetre, sőt ki is tudom mondani, le is tudom írni. És már nyúlnak is utánam a kezek, levisznek ölbe a lépcsőn, előre köszönnek a lehetőségek. Még remeg a gyomrom, de ez már jó nyugtalanság. Eljutottam egy mérföldkőhöz, új jön. Arra viszont már büszke vagyok, hogy biztos vagyok benne, hogy jobb!